Olvasónapló

Aztán itt a másik Hornby könyv, amit már jópár hete kiolvastam, és nagyon tetszett. Abban egy nő épp elhagyni készül a férjét, mert elege van az állandó dühéből. A férj ekkor ismerkedik meg egy spiritisztával, aki olyan változást hoz az életébe, hogy mindenki teljesen összezavarodik. Ki a jó, és ki a rossz? Erre keresi a választ az író, de nem mondhatnám, hogy megtalálja. Céltalanul ér véget a könyv, nem történt érdemi változás. Egyébként ez a spiritiszta (ha nálunk játszódna, akkor lehetne mentalista, hihi) csávó említés szintjén szerepel a Hosszú út lefelében, és amikor ezt felfedeztem, akkor rögtön az író cinkosának éreztem magam, mert tudtam, hogy mit csinált, és miért. Pont olyan volt,mint mikor Stephen King Tortúrájában felfedeztem a Ragyogás hoteljére utaló sorokat.

Fura egy könyv ez. Mármint az elgondolás. Négy teljesen (talán már túlságosan is) különböző ember épp egyszerre, épp ugyanott szeretne öngyilkos lenni. London, szilveszter éjjel. Az egészből semmi sem lesz, így hát élniük kell tovább, de lehet-e? Mindannyiuknak olyan gondjaik vannak, amik nem éppen a megoldható kategóriába tartoznak, és mégis sikerül. Életben maradnak, és ottlesznek egymásnak. Dióhéjban ennyi a sztori, olyan tipikusan hornbys, zenével, meg soksok bazdmeggel. Mégis valahol a könyv vége felé találtam a legjobb gondolatot, persze úgy igazán köze nincs az egészhez, mégis nagyon tetszik. "...a név egy fasiszta dolog, és nem engedi, hogy kifejezzük az emberi lényegünket, hanem egyetlen dologgá változtat bennünket."

Tegnap befejeztem (végre) A parfümöt. Mivel a történetet már ismertem a filmből, így semmi meglepő nem volt benne, ezért a végén már csak túl akartam esni rajta és kicsit nyögvenyelősen ment az olvasás. Ezt leszámítva az eleje, a közepe, a vége, az egész felépítése mind nagyon nagyon tetszett, és ez tényleg egy jó történet. Az külön megragadta a figyelmemet, hogy egy csomó műfaj keveredik benne, néha meglehetősen mai nyelvezetet használ, ami a törétnet korát tekintve megintcsak izgalmas, aztán azzal is sokkolt időnként az író, hogy Grenouille monológjába pillanthatunk be. Összességében egy rettentő katyvasz is lehetett volna ennek a sokmindennek az alkalmazása, valahogy nekem mégis egyensúlyban maradt minden. Mellesleg épp a születési évemben jelent meg, de ez persze csak nekem fontos. Az író életéről egyébként nagyon keveset lehet tudni, elzárkózik a nyilvánosságtól, ez pedig nagy segítség abban, hogy elsajátítsam Jauss recepcelméletét, amit olyan nagyon sulykolnak belénk az egyetemen, és amit olyan nagyon nem vesznek figyelembe a középsikolában. Egyébként ha valaki még egyéb érdekességre kíváncsi, akkor tessék: Kurt Cobain egyik kedvenc könyve is ez volt, és az In Utero album egyik számát is a könyv inspirálta. Sőt. Egy portugál metálbandát is megihletett. Ezenkívül az Airt és a Rammsteint is. Érdekes.

Elég régen írtam már, viszont most eljött az idő az aktualizálásra. Visszamenőleg már nincs kedvem megírni, hogyan éreztem magam, hogyan hatott rám egy-egy könyv akkor, de megpróbálom mostantól rendesen vezetni ezt a naplót. Ennyi kitérő után akkor most rátérnék az utolsó aktuálisra, amiből film is készült Christian Bale és Hugh Jackman főszereplésével (nyamm). Mivel a film tetszett (igaz csak sokadszori nézésre, mert a kezdeti zavaros képen nehezen jutottam túl) amikor megláttam a könyvet, tudtam, hogy el kell olvasnom. És milyen jól tettem. A cselekmény sokkal bonyolultabb, és némi változtatást is végrehajtottak a forgatókönyv írók, de úgy tudom, hogy az író elfogadta és nagyszerűnek tartotta az újraírt sztorit. Persze a lényeg maradt ugyanaz, és hiába tudtam a trükk lényegét, az egész könyv olyan újdonsággal hatott rám, hogy a végén csak tátottam a számat és azt kiabáltam, hogy Ez de kurva jó volt! Aki esetleg nem ismerné: a cselekmény két sikeres bűvész életrajza köré épül, akik olyan halálos ellenségek voltak, hogy az még évtizedekkel későbbi leszármazottaikra is kihatott. A háttérben egy olyan trükk ál, amit mindketten végrehajtanak műsoraikban, de egyikük sem tudja, hogy a másik hogy csinálta. Ez rettentően bosszantja őket, és bár néha véget szeretnének vetni a viszálynak, a bűvészek világában máshogy vannak a szabályok. Sok mindent megtudunk a bűvészekről és mesterségükről is, főleg a kezdetekben, amikor kitanulják ezt a mesterséget. Gyerekkoromban kaptam egyszer egy bűvésztrükköt és a hozzá való dolgokat, és miután néhányszor elpróbáltam, megmutattam anyunak is. Nem volt elájulva, sőt ha jól emlékszem nem is érette, hogy most minek kellett volna történnie. Most már tudom, hogy mi volt a baj: nem adtam elő, nem vezettem fel, nem építettem köré misztikumot, ahogy azt kell. Miközben olvastam, egyszer a metrón ült mellettem egy srác, aki néhány pénzérme eltüntetésével trükközött, illetve gyakorolta a profi kézmozdulatot, és azonnal más szemmel néztem rá. A könyv egyetlen hibája a rengeteg fordítási és sajtóhiba, a néha magyartalan mondatok, de majd a következő kiadásra biztos jobb lesz.

Vagyis Harry Potter és a Halál Ereklyéi lenne szerintem a legjobb magyarítás. Borzongató érzés volt kezembe venni a könyvet tudva, hogy ez lesz az utolsó történet, innentől már csak újraolvasni lehet, de tovább találgatni nem. Aztán átrágtam magamat a több, mint 600 oldalon, de nem töltött el semmiféle jóleső nyugalom vagy megelégedettség.

Sokmindent érzek erőltetettnek, túlmagyarázásnak. Persze voltak részek, amik kifejezetten tetszettek, és végre kiderül, hogy kedvenc Pitonunk jó vagy rossz (megjegyzem nyertem egy fogadást) de mellette az egész rettentően üres. Persze isteni lesz megint végigmenni, ezúttal már mind a hét részen, de valahogy mégis rossz érzést hagyott bennem. Nem tudom, hogy miért. Talán hiányolom bizonyos dolgok kibontását, továbbfejlesztését. Esetleg túl sokat vártam a nagy beharangozások meg őrület miatt.

Mellesleg rengeteg a cselekmény, nem is tudom, hogy hogyan lehet ebből egy élvezetes filmet forgatni. Vagy nagyon kapkodva, hogy minden fontos benne legyen, vagy a felét kihagyva, ami meg fontos részek feláldozását, ezáltal a sztori cselekményének fő vonalának csonkítását jelentené.

És még valami: Voldemort szerintem az irodalom leggonoszabbnak beállított ám legidiótább alakja.

Szomorú és vidám történet arról, hogy hogyan lehet elengedni valakit a halál után.

A történet igazából tetszett, édes és romantikus az ötlet, hogy a halott férj leveleken keresztül vezeti vissza feleségét az életbe, abba az életbe, amiben ő már nem szerepel. Biztosan lesz belőle egy kedves kis film, amin lehet majd jókat sírni, de ezen túl igazából semmi több.

Az írónő stílusával sem igazán vagyok kibékülve, az elején kapkodó, néha teljesen életszerűtlen beszélgetésekkel operál, amolyan szappanopera szerűen megírva, és a végtelenségig kiszámítható. Nekem ezek sajnos negatívumok egy könyvvel kapcsolatban. Persze írjak jobbat én, mondhatnád, de tekintve az írónő korát, nem is lenne olyan elvetemült ötlet.

Szóval a könyv felejthető, a filmet azért megnézem, bár ahogy elnéztem a szereplőket, egyik sem olyan, amilyennek én képzeltem, úgyhogy ahhoz sem fűzök túl nagy reményeket. 5/10

 

 Adva van egy frissen végzett diplomás és egy kiállhatatlan, mégis nagyhatalmú főszerkesztő. A diplomás komoly író akar lenni. A főszerkesztő lófifuti asszisztenst akar. A diplomás behódol a főszerkesztőnek, hogy elérje a vágyát. Azt csinálja, "amiért lányok milliói az életüket adnák", ő mégis utálja (végülis ki akar személyi rabszolga lenni?). Vagy mégsem? Munkaholistáknak kötelező.

Személy szerint a filmet láttam előbb, így kaptam kedvet a könyvhöz, és nem bántam meg. A színészek, játékuk, a sok márkás cucc látványa nekem mind mind kellett ahhoz, hogy a könyvet is igazán élvezzem.

"Ennyi."

Augusztus óta várt rám a könyvespolcon, hogy elolvassam George Orwell 1984 című regényét, és jelentem, mai napon befejeztem. Felkavaró, és megrázó, annak ellenére, hogy tudjuk, hogy 1984 nem olyan volt, mint a regényben leírt világ. Mai fejjel, mai gondolkodással azt mondanám, hogy képtelen lettem volna élni egy ilyen világban, de ha jobban meggondolom, az életösztön mindig erősebb az emberben, semmint hogy valami gyötrő hatalmat ne tudna elviselni.
A sztori mellett Orwell stílusa nekem nagyon bejön. Pont mikor elkezdtem volna unni a sok mesét az Angszocról, meg Goldstein könyvét, mindig jött valami váratlan esemény, amire elkerekedett a szemem, és aztán legszívesebben felfaltam volna a betűket, csak, hogy minél hamarabb tudjam, hogy mi a vége. Amikor pedig befejeztem, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy velem mit tettek volna a 101es szobában. És őszintén szólva nem tudom. Félek nagyon sok mindentől, de hogy iszonyodjak valamitől annyira, hogy akármit megtennék annak elkerülésére...hát nemtom. Nekem nincs ilyen. Ami akkor azt jelenti, hogy remek tagja lehetnék a Testvériségnek? Vagy mi?
Mellesleg érdekes, hogy a szerelmi szálban majdnem biztos voltam, hogy be fog következni, pedig nem olvastam szinopszist, meg semmit. Hiába, csalhatatlan a megérzésem ilyen ügyekben. Jajj, nagyon tetszett. Ide nekem a filmet is.